Retrospektiv Debrecen

*** Ide gyűjtök mindent, amit ebben a témában sikerült felkutatni, de a poszt meg befejezetlen es jelenleg formázatlan!

A debreceni csata az 1848–49-es forradalom és szabadságharc utolsó ütközeteinek egyike volt, amely Debrecen térségében, a Nagysándor József vezette I. hadtest és az orosz főerők között zajlott le 1849. augusztus 2-án, kedden.

Görgei Artúr 1. hadseregét Nyíregyházán két részre osztotta. Az I. hadtest (Nagysándor vezetésével) Hajdúhadház–Debrecen irányban oldalbiztosítást végzett, míg a III. és VII. hadtest Nagykálló–Vámospércs–Kismarja felé indult. A cél az utánpótlási gondok csökkentése és a manőverező képesség növelése volt. Az I. hadtest pihent és jól felszerelt volt, ezért különítették ki. Nagysándor Debrecenbe küldött lovas felderítőket, majd a hadtestet is odavezényelte, miután hírt kapott a cári túlerőről. Augusztus 1-jén Pongrácz István javasolta a Debrecenbe vonulást és az ütközet felvállalását, amit a Honvédelmi Iroda jóváhagyott. Augusztus 2-án a hadtest Debrecenbe ért, felkészült a 15 000 fős cári erő visszaverésére, és másnap Derecskére indult. Korponay 3660 fős, gyengén felszerelt gyalogos hadosztálya csatlakozott, míg a cári főerő 50 000–80 000 fős lehetett.

A debreceni csata a város nyugati részén kezdődött, majd északon, nyugaton és délen folytatódott. Nagysándor József csatarendjét később bírálták. Debrecen akkori képe eltért a maitól: északon a Nagyerdő és szőlőskertek, nyugaton kukoricamezők határolták, szűkítve a hadműveleti teret. Nagysándor a jobbszárnyra Korponay gyaloghadosztályát, középre Bobich, a balszárnyra Máriássy egységeit helyezte, lovasságot tartalékban tartva. A jobbszárny a Nyulas csárda mellett állt, 12 ágyúval és huszárokkal megerősítve. Nagysándor a Balmazújvárosi útra küldött felderítőket, akik ellenséges lovasságot jelentettek, így erősítést küldött.

A csata délelőtt kisebb magyar sikerekkel indult: a huszárok és tüzérek megfutamították az orosz előőrsöt, jelentős veszteséget okozva, köztük két orosz tábornokot. Azonban Nagysándor előretolta Máriássy hadosztályát, amit a parancsnok nem támogatott, és a centrumroham elakadt. Délután az oroszok ellentámadást indítottak, különösen a jobbszárnyon, ahol a Nagyerdőben beszivárgott lovasság és tüzérség szétverte Korponay hadosztályát. Bobich centruma is bekerítéssel fenyegetve, rendezetlenül hátrált. Máriássy a balszárnyon Derecske felé vonult vissza, az orosz jobbszárny pedig a kukoricásban eltévedve nem tudta bekeríteni őket. A magyar veszteség jelentős volt: Korponay hadosztálya minimum 500 embert, lövegeket vesztett, az I. hadtest 51 halottat, 84 sebesültet és 1266 eltűntet. Az orosz veszteség 60 halott és 277 sebesült.

1849 aug. 2. a magyar szabadságharc egyik utolsó ütközete. Görgey a Hegyalja vidékein folytatott harcok után délkelet felé vonult seregével, hogy a Berettyó vonalán ujabb biztos állást foglalhasson. A muszka sereg levonulási szándékával nem voltak tisztában, a fővezér azt hitte, hogy Paskievics nem Debrecen felé, hanem Tisza-Füredtől a Tiszán felfelé indítja hadát. E szerint maga a 3. és 7. hadtestekkel Nagy-Kállón és Nyir-Adonyon vonult Vámos Pércsre, hol aug. 2. táborozott, az 1. hadtestnek pedig mint oldalvédnek Hadházon és Debrecen felé kellett mennie. A hadtest vezére, Nagy Sándor József tábornok azt az utasítást vette, hogy az ellenség erősebb támadása esetén vonuljon vissza, különben pedig aug. 2. álljon meg Debrecenben. Nagy Sándor még aug. 1. értesült, hogy Balmazujvárosnál 15000-nyi orosz had áll, de ezt nem tartotta elegendő oknak a menetterv megváltoztatására. Nagyobb baj volt az, hogy az ellenség támadása aug. 2. déltájban a magyarokat meglepte. Nagy Sándor tisztjeivel épen a város által rendezett diszebéden vett részt, midőn az első ágyulövések behallatszottak. Nem is egy orosz hadosztály támadott, hanem maga a fősereg, Paskievics alatt, körülbelül 50000 ember és mint mondják, a kukoricások akadályozták meg a magyarokat az ellenséges haderő teljes áttekintésében. Ily tulnyomó erővel szemben a magyar ellenállás nem tarthatott soká. Csak a huszárság bátor támadása akadályozta meg a hadtest teljes megsemmisítését. Igy is a 7500-nyi csapat majd 2000 embert vesztett, többnyire foglyokat. Az orosz sebesültek közt volt Kupsianov tábornok, kinek lábát ellőtték. A D. egyik szomoru állomása volt a magyar seregnek a Világos és Arad felé vivő uton. Görgey magatartását, ki a csata alatt Vámospércsen mozdulatlanul állott, nagyon megtámadták, különösen szemére vetették, hogy Nagy Sándort, kit nem kedvelt, magánboszuból hagyta magára. De minthogy a hadtest vezére meglepetett és utasítása ellen harcolt, Görgey leginkább csak azon vád ellen védekezik, miképen bizhatta az oldalvédet arra a tábornokra, kinek magaviseletével az egész visszavonulás alatt sohase volt megelégedve és kit addig is több végzetes mulasztással vádoltak. V. ö. Horváth M. függ. harci tört. III. 431-435. Görgey, Mein Leben u. Wirken II. 325-330. A D. költői leirása megvan Jókai «Még sem lett belőle tekintetes asszony» cimü novellájában.

Pallas Nagylexikon

A debreceni csatában elesett katonákat a Hősök temetőjében helyezték örök nyugalomra. Bár a hadtest nem szenvedett megsemmisítő vereséget, a 19. század végi történetírás hajlamos volt túlzóan drámai színben feltüntetni az eseményt. Valószínűtlen, hogy a harcok közepette a hadtest vezetése díszebédet fogyasztott volna. A csata a „magyar ügy” szempontjából sem volt döntő, mivel a hadtest csupán az 1. hadsereg egyik, bár jól kipihent utóvédje volt. A feldunai hadsereg egyhónapos hadjárata során nyolc ütközetet vívott, és csak a debrecenit veszítette el.

A vereség elkerülhetetlen volt az orosz túlerő miatt, de a terepviszonyok mérsékelték a veszteségeket, amelyek délebbre súlyosabbak lehettek volna. A hadtest teljesítette feladatát: oldalvédként elvonta az orosz erőket, amelyek utánpótlási gondjaik miatt lemaradtak, lehetővé téve a feldunai és délvidéki hadseregek egyesülését egy Haynau elleni győzelemre. Görgei bírálói szemére vetették, hogy nem segítette Nagysándort, ám ennek megkísérlése esetén a Vámospércs–Debrecen táv leküzdése után valószínűleg csak a csata végére érkezett volna, újabb célpontot kínálva az oroszoknak, jelentős magyar veszteségeket okozva, ami ellentétes lett volna a haditervvel.

Az I. hadtest egy héttel később, augusztus 9-én Aradon egyesült a hadsereg másik két hadtestével. Görgei már augusztus elején megkezdett béketárgyalásai a temesvári vereség után, 12-én zárultak. Másnap, 13-án a Világos és Szőllős közötti mezőn az I. hadtest is letette a fegyvert az 1. hadsereg többi hadtestével (III., VII.) és a tartalék hadosztállyal együtt, Görgei Artúr parancsára.

Az aradi vertanuk

A magyar szabadságharc bukása, Komárom vára megadása után Haynau császári teljhatalmazott véres »hekatombával« akarta megülni az 1848 okt. 6-iki bécsi forradalomnak és Latour hadügyminiszter meggyilkoltatásának évfordulóját. Haragja első sorban azon volt cs. kir. tisztek ellen fordult, kik a szabadságharcban a magyar ügyet szolgálták és Görgey kapitulációja után osztrák kézre jutottak s az aradi várban őriztettek. A hadi törvényszék Ernst elnöksége alatt szept. 21 és 26. közt valamennyit halálra ítélte mint felségsértőket, kik a császárnak tett esküjöket megszegték. Valamennyien akasztófára ítéltettek, kivéve Kiss Ernőt és Schweidelt. Később Dessewffyt és Lázárt is golyó általi halálra «kegyelmezték». Lázár Vilmos volt az egyedüli ezredes az áldozatok közt, a többi tizenkettő mind honvédtábornok volt. Kiss Ernő, Vécsey Károly gróf és Aulich Lajos már a császári seregben is főtiszti rangot nyert. Damjanich János, Nagy Sándor József, Török Ignác, Pöltenberg Ernő, Knézich Károly, Leiningen Károly gróf, Lahner György, Dessewffy Arisztid és Schweidel József csak a szabadságharcban emelkedtek. Az itéletet okt. 6-án reggel hajtották végre. Előbb négy áldozatot lőttek agyon a vár északi sáncában, az után a többi kilencet végezték ki a vártól délre. Az utolsó köztük Vécsey Károly volt.

Pallas Nagy Lexikona

Nagysándor József halála:

Fegyelmezetten engedelmeskedő, jó katona, és függetlenül gondolkodó republikánus. Görgeyre célzott fenyegető mondata: »Ha Caesar diktátori hatalomra törne, mellőle egy Brutus sem hiányoznék«. Világosnál tette le a fegyvert, a bíróság kötél általi halálra ítélte, a hóhér ötödiknek végzett vele. … Szivarozva várta kivégzését, s amikor sorra került, a latin mondást idézte: »Hodie mihi, cras tibi!« (Ma nekem, holnap neked!)
»Éljen a haza!« kiáltással halt meg.

Aradi vértanúink, összeáll. Réthy Endre és Takács László, Budapest, Tankönyvkiadó, 1988, 11. – Magyar Elektronikus Könyvtár

A nagyváradi születésű Nagysándor József a tavaszi hadjáratban szerzett érdemeinek köszönhetően vált Kossuth Lajos tábornokává. A debreceni csata után Görgeit követte, jelen volt a világosi fegyverletételnél. 1849. október 6-án a szabadságharc és forradalomban való részvétele miatt kötéláltali halálra ítélték, s kilencedikként végezték ki. A fennmaradt források szerint utolsó szavai a következők voltak:

Hodie mihi, cras tibi!

Azaz “Ma nekem, holnap neked”. Az elmúlt évek nagy visszhangot kiváltó történelmi forrása volt az egy családi hagyatékból előkerült búcsúlevél, melynek sorait Nagysándor József 1849. október 6-án, hajnali órákban írta. A nagybátyjának, Nagysándor Imre kalocsai érseki orvosnak címzett levélben az egykori hadvezér elköszönt családjától.

Deri Muzeum

Nagysándor József vezérőrnagy búcsúlevele, amelyet nagybátyjához, Nagysándor Imréhez, a kalocsai érsekség orvosához írt:

Nagysándor Imre

tisztelt kedves Nagy bátyámnak

– Erseki orvos

Kalocsán

Arad, oktober 6-kan 849.
Tisztelt kedves jó Bátyám!
Mit a sors reám mért – nehány óra múlva tűrni fogom – de nyugott lelkiösmérettel s tiszta öntudattal – tsókolom kedves Bátyámnak atyai – kedves jó nénémnek anyai kezeit – köszöntöm tsókolom Emmit, Ninát – Kováts Rózát, Szabó Gyurit gyerekeivel együtt s Csernust – Isten áldása mindnyájokra – kivánja lelkeből Tisztelt kedves Bátyámnak alázatos ötse Józsi

P.V.D.T.N.A.K.L.S.

Pannonia! Vergiss Deine Todten Nicht,
Als Kläger Leben Sie!

Azaz: Pannónia! Ne felejtsd el a halottaidat, pörlőként élnek ők!

Ezt a betűsort karkötőre vésve hordták a 13 aradi vértanú kivégzése után, hogy tiltakozzanak a bécsi elnyomás ellen. Más források szerint ezek az Aradon kivégzett tábornokok neveinek kezdőbetűi – azért csak kilenc, mert többüknek azonos betűvel kezdődött a neve.

P
Poeltenberg Ernő lovag, honvéd tábornok
Osztrák nagybirtokos nemes, 1829-től hivatásos katona, huszárkapitány a 4. huszárezredben; átállt a magyarokhoz.
V
Vécsey Károly gróf, honvéd tábornok
Kisbirtokos magyar főnemes, Ferenc József nevelője volt, 1848 tavaszától őrnagy a Hannover huszárezredben, átállt.
D
Damjanich János honvéd tábornok
Szerb katonacsaládból származott, 1820-tól Temesvárt katona, 1848-ban szóváltásba keveredett Haynauval, ezért Olaszországba vezényelték, visszaszökött és átállt a magyarokhoz.

Dessewffy Arisztid honvéd tábornok, magyar nemes,
1819-1839-ig a Radeczky huszárezred kapitánya, nyugállományú katonatisztként csatlakozott a magyar szabadságharchoz.
T
Török Ignác honvéd tábornok
Kisbirtokos magyar nemes, 1816-tól szolgált az osztrák hadseregben, 1848 szeptemberétől Komáromban alezredesként várerődítési parancsnok; a várőrséggel együtt átállt a magyarokhoz.
N
Nagysándor József honvéd tábornok
Vagyontalan magyar nemes, 1819-1847-ig az osztrák hadseregben huszártiszt, nyugállományú kapitányként állt át a magyarokhoz; 1848-ban nemzetőr-őrnagy. A tavaszi hadjárat után tábornokká nevezték ki.
A
Aulich Lajos honvéd tábornok
Pozsonyi német polgár, 1812-től katona, résztvett a napóleoni háborúban, 1848-ban lépett át a magyar honvédségbe, a Batthyány-kormány hadügyminisztere volt.
K
Knézić Károly honvéd tábornok
Horvát katonacsaládból származott, 1824-től a varasdi határőrezredben, majd Galíciában szolgált, 1848-ban századosként csatlakozott a magyar honvédséghez.

Kiss Ernő honvéd altábornagy
Dúsgazdag magyar-örmény nemes, 1818-tól utász, 1848-ban a Hannover-huszárezred parancsnoka, átállt a magyarokhoz, harcolt a délvidéki szerb felkelők ellen, a bánáti hadtest vezére, majd az Országos Főhadparancsnokság vezetője.
L
Láhner György honvéd tábornok
Német polgári családból való, 1812-től a komáromi 33. gyalogezredben szolgált, 1848-ban lett őrnagy, majd átállt a magyarokhoz. A hadügyminisztériumban a feladata a honvédhadsereg felfegyverzése és ellátása volt. Nagyváradon létrehozta szabadságharc fegyvergyártásának központját.

Leiningen-Westerburg Károly gróf, honvéd tábornok
Elszegényedett német főnemesi család sarja, 1835-ben lett katona, a családja tulajdonában levő un. 31. „Leiningen” gyalogezred századosa; 1848-ban magyar honvéd, majd a tavaszi hadjárat után tábornokként a 3. hadtest parancsnoka.

Lázár Vilmos honvéd ezredes
Magyar-örmény nemesi család sarja, 1834-1844-ig az osztrák–magyar hadsereg hadnagya. 1848-ban a magyar 39. honvédzászlóaljnál szolgált. Bem apó ezredessé nevezte ki, a 9. hadtest parancsnoka lett. Törzstiszt létére a tábornokokkal együtt ítélték halálra.
S
Schweidel József honvéd tábornok
Vagyontalan német polgári család sarja, 1814-ben Simonyi óbester keze alatt közhuszár, harcolt a napóleoni háborúkban. Az osztrák 4. huszárezred tisztjeként felesketi tiszttársait a magyar alkotmányra. 1848-tól magyar tábornok, Buda visszafoglalása után a város parancsnoka.

„Nem haltak meg ők, ha az eszme él még,
melyért ők életek és éltük áldozták.”

Debrecenben, más településekhez hasonlóan, 1867-ben, a kiegyezés és a koronázás után alakult meg a Honvédegylet, miután Ferenc József uralkodó szimbolikus gesztusokkal – például a koronázási ajándék átengedésével és katonai nyugdíj engedélyezésével – elismerte a volt honvédeket. A Debreceni Honvédegylet elnöke, Patay István, a szabadságharc alatt honvédezredesként szolgált, később országgyűlési képviselőként szerzett hírnevet, és alakját számos adoma őrizte meg.

Az aradi vértanúk tiszteletére elrendelte, hogy nemzeti ünnepeken 13 volt honvéd egyenruhában, csákóval és oldalfegyverrel vegyen részt az események díszítésére. Az öltözet az 1848/49-es honvédviselet mintájára készült: kávészín atilla piros zsinórral, kék magyar nadrág piros zsinórral, sötétszürke köpeny fényes gombokkal, fekete csákó országcímerrel, altiszti jelvények nemzeti színű rózsával, zsinór helyett nemzeti színű szalaggal, valamint bakancs.

A “Haldokló oroszlán” szobor az eredeti helyén, a Református Kollégiumnál (1868)

1899 augusztus 2-án a debreceni csata fél évszázados fordulóján több nevezetes esemény történt: ekkor került át az Emlékkertből a Hősök temetőjébe a Haldokló oroszlán, amelyet eredetileg is odaszántak. Marshalkó János szobrát az új helyén koszorúk tömege lepte el, s lepi el mind a mai napig a március 15-i, augusztus 2-i és október 6-i megemlékezéseken.

Ugyanezen a napon történt meg a debreceni csata újabb mementójának leleplezése. Alig egy évvel ezelőtt született meg az elhatározás az emlékoszlop emeléséről, mely az ütközet helyszínén található. A 8 méter magas obeliszket a téglagyárak környékén lévő halomra állították fel, terméskőből és vörös, sajtolt téglából építették. A sajtóforrások Tóth Andrásnak tulajdonítják az alkotást. Oldalán egy kis táblán a következő felirat olvasható rajta még ma is:

E halomnál vezényelte Nagysándor József honvéd tábornok
augusztus 2-án a szabadságért hősi elszántsággal küzdött
honvéd csapatot a tízszerte nagyobb cári orosz haderővel szemben
A csata elveszett, de hős honvédeink emléke örökké élni fog.

https://helyiertek.derimuzeum.hu/?p=1990

…a menet pedig a Nagy Sándor halom felé indult. Gyönyörű látvány volt nézni a nemzetiszín zászlós és jelvényes csapatot, amint hazafias dalokat énekelve vonult a hős tábornokról elnevezett halom felé. Fél óra telt bele, míg megérkeztek.

Debreczen 1899. augusztus 3.

Az ünnepség a Petőfi Dalkör műsorával kezdődött. Vecsey Imre tanácsnok, tiszteletbeli főjegyző emlékbeszédét Kun Béla joghallgató saját költeményének előadása követte. Ezután koszorúzás következett, majd Simonffy Imre polgármester és Beniczky Miksa volt országgyűlési képviselő mondott beszédet. Végül a közönség együtt énekelte a Szózatot.
A debreceni csata helyszíne és emlékműve kiemelt szerepet tölt be a megemlékezésekben. A korábban Kakas- vagy Kokashalomként ismert magaslat, amelyet a nép a csata után Nagysándor halomként emlegetett, kiváló kilátást nyújtott, ahogy azt Nagysándor József tábornok is kihasználta az ütközet idején. Az ott álló emlékmű ma Nagysándor József-emlékmű néven ismert, és az október 6-i megemlékezések fontos helyszíne. Az 1910-es évekig, az utolsó öreghonvéd haláláig tartották azt a hagyományt, hogy az aradi vértanúk napján az életben maradt honvédek – kezdetben 13-an – teljes katonai díszben körbeállták az obeliszket, tisztelegve a hősök előtt.

Az évek folyamán szokássá vált, hogy a Nagysándor-halmon állított emlékoszlop körül, tizenhárom negyvennyolcas öreg honvédet állítottak fel a vértanúhalált halt aradi tizenhárom szimbólumaképpen, akik között Nagysándor József, a debreceni csata parancsnokló tábornoka is közte volt. 1912-ben a városban már csak öt negyvennyolcas honvédet tudott összeszedni az ünnep rendezősége. Hogy azonban a tizenhármas szám mégis meglegyen, Budapestről kértek nyolc honvédet, de csak három öreglegény vállalkozott a napidíjjal járó útra. Így csak nyolc honvéd állotta körül Nagysándor halmát. A rákövetkező évben már csak négy öreg honvéd maradt életben. Báthori Gábor tizedes, Nánási Mihály huszár, Horváth Gábor gyalogos vitéz és Nagy József főágyúmester, mind a négyen már 80 éven túl voltak. 1917-ben az utolsó debreceni 48-as honvéd is elment.

Bocskai Konyvtar

Egyebek:

A debreceni csata 1849 augusztus 2-án.

Nagy Sándor hadtestével, melynek létszáma július végén 9521 embert, 1441 nyerges lovat, 652 hámos lovat és 43 ágyút tett ki, július 31-én az eredeti menettervtől eltérőleg, de bizonyára a főhadiszállás tudtával és beleegyezésével Hadház helyett csak Ujfejértóig jutott, Hadházat pedig csak augusztus 1-én érte el. Itt vette Nagy Sándor Debrecenből Korponay ezredestől a tudósítást, hogy ő rosszul felfegyverzett kis csapatjával az őt nagy erővel megtámadott oroszok elől Debrecenbe visszahúzódni kényszerült s hogy 15.000 orosz nyomában van. Erre Nagy Sándor egy erős lovas csapatot küldött Debrecenbe „azon meghagyással, hogy az Debrecenen túl Ujváros felé tartson s addig menjen előre, míg az ellenséget feltalálja, azzal semmi komoly összeütközésbe ne bocsátkozzék, de vele a folytonos érintkezést megtartani s időről-időre jelentést visszaküldeni igyekezzék,” egyszersmind parancsot adott, hogy a hadtest még aznap este 10 órakor tovább induljon Hadházáról Debrecen felé, végre pedig Görgeynek mindezekről jelentést téve, utóbbinak további utasításait kérte ki. A dolog fontosságára való tekintettel ezt a jelentést maga a hadtest vezérkari főnöke, Pongrácz István alezredes vitte el a sereg főhadiszállására.
Ezalatt a hadtest 10 órakor este útra kelve, hajnali 2 és 3 óra között minden baj nélkül érkezett meg Debrecenbe, ahol az, miután Korponay oszlopa, mely 3280 főnyi gyalogságból – ezek között azonban csak 1110 volt a lőfegyveres – 380 lovasból és 4 ágyúból állott, szintén hozzá csatlakozott, a városi Nagy erdőben ütött tábort.
Rövid pihenő után beérkezett a felderítő lovasság első jelentése, mely szerint ez „az ujvárosi úton egy előrenyomuló ellenséges lovas csapatra bukkant s hogy az nála sokkal erősebb lévén, kénytelen előre Debrecen felé visszahúzódni.” Ugyanekkor érkezett vissza Pongrácz alezredes is Görgey főhadiszállásából az alábbi írásbeli paranccsal: „Az I. hadtest az Ujvárosnak vezető út mindkét oldalán álljon fel és ha ellenség mutatkozik, támadja és verje ezt meg.” Erre Nagy Sándor – miként azt a csatában szintén tevékeny részt vett Máriássy János ezredes elbeszéli – a Mesterházy alatt álló lovasságot magához vevén, azzal előre rohant, meghagyván táborkari főnökének, hogy a hadtestet Debrecennek délnyugati részén az Ujváros felé vezető úton csatarendbe állítsa s az előörsöket jó előre tolja ki
Míg tehát Nagy Sándor előre rohanván s az ellenséges lovas csapatot visszanyomva, szemlét tartott, addig a hadtest a kijelölt helyen következőleg állott csatarendbe: Máriássy hadosztálya, 3782 ember 21 ágyúval, balszárny gyanánt az úgynevezett Köntösgáttól balra, Bobics hadosztálya, 2923 ember 16 ágyúval, attól jobbra és annak mentén; Korponay hada a tartalék-ágyúteleppel Bobics mögött jobbra hátul tartalék viszonyba került; mindegyik hadosztály 1-1 zászlóaljat előörsi szolgálatra tolt előre. Időközben Nagy Sándor is visszatért szemléjéről s a felállítást a lovasságnak elhelyezésével bevégezte; ez utóbbiból a 8-ik huszár ezred 4 százada a balszárny legszélső részére, ugyanannyi a jobbszárnyra, fenmaradó része pedig a tartalékhoz rendeltetett.
Ezután Nagy Sándor főbbrangú tisztjeit tanácskozásra hívta egybe, mely alkalommal különösen az képezte vita tárgyát, vajjon a Görgey parancsolta támadás megkíséreltessék-e vagy sem. Nagy Sándor Máriássyval a parancs teljesítése mellett emelt szót. Mesterházy ingadozott, Bobics úgy vélekedett, hogyha az ellenség támad, akkor a harcot úgyis el kell fogadni, Korponay és Pongrácz István végre határozottan a támadás mellőzését hozták javaslatba. Ily ellentmondó véleménynyilvánítások mellett végre abban állapodtak meg, hogy a támadás az oroszok ellen elmarad, hogy a hadtest egész nap fegyver alatt marad felállításában és hogy éjjel szép csendesen tovább vonulnak majd. „Az értekezlet után – írja Máriássy – többen Nagy Sándor tábornokkal kilovagoltunk az előörsökhöz s azokat végig nézve, itt az orosz előőrségnek tisztjeivel szóba ereszkedtünk; a ravaszok, midőn elhagyánk őket, meghívtak bennünket délutáni 5 órára orosz theára.”
Az előörsök megszemlélése után Nagy Sándor a tábor feletti parancsnokságot Bobicsnak átadván, ő maga Máriássyval, Pongráczcal és több más tiszttel együtt fél 11 óra tájban a városba ment. Déltájban a nagy vendéglőben egy jó csomó tiszt, közöttük Máriássy és Nagy Sándor is, verődött össze, de alig hogy az ebédhez fogtak, megszólalt az oroszok ágyúja, minek folytán kiki lóhalálában beosztásába sietett.
Paskievits a Csegénél összpontosult csapatokkal augusztus 1-én megindult Ujváros felé és egyidejüleg báró Haynau ama kivánságára, hogy egy különítmény elindítása által a Tisza balpartján a magyar déli haderők oldalát és hátát fenyegesse, Chrulov ezredest 4 dsidásszázaddal, 4 löveggel és 50 kozákkal Madarason át Török-Szent-Miklósra indította, mely különítmény, hogy mindjárt végezzünk vele, még augusztus 1-én Madarast, 2-án pedig Szent-Miklóst érte el s útközben arról értesült, hogy Perczel már július 22-én Szolnokról Szegedre vonult el és hogy az osztrákok részéről is Szolnokon már csak 1 zászlóalj áll, a többi pedig szintén lejebb vonult Szeged felé. Ily körülmények között Chrulov ismét visszafordult és nem sokat törődve azzal, hogy ilyformán Haynau baloldala fedezetlenül marad, augusztus 4-én Ujvárosra, 5-én pedig Debrecenbe érve, a sereg zöméhez csatlakozott.
Augusztus 1-én Ujvárosba érve, Paskievits hirszerzés céljából Hajdu-Böszörmény és Debrecen felé rögtön 1-1 portyázó különítményt rendelt ki; a Böszörmény felé kiküldött osztag sehol sem talált ellenségre, a másik ellenben egy mértföldnyire Ujvárostól magyar csapatokra bukkant. Az erről szóló jelentésre Paskievits herceg Bebutov tábornokot rendelte ki 2 muzulmann századdal és 1 század kaukázusi lovassal kémszemlére Debrecen felé, akitől 2-án hajnalban jelentés érkezett, hogy Debrecennél magyar csapatok állanak, erejök azonban meg nem állapítható.
Az utóbb említett napon reggel az orosz fősereg vonatának visszahagyása után harcrendbe tagozva az alábbi beosztással indult el Ujvárosról Debrecen felé: az úttól jobbra a II-ik, attól balra a III-ik hadtest, mindegyik külső szárnyán saját lovas hadosztályával; a 12. gyalog hadosztály a hozzá beosztott két lovas ezreddel a két hadtestet tartalék viszonyban követte. Így haladt a sereg körülbelül félútig Debrecen felé előre, amidőn aztán a nagy terjedelmü és magasan álló kukoricások miatt újból menetoszlopba kellett sorakoznia, mely időtől kezdve a 3-ik könnyű lovas hadosztály elővédviszonyba rendeltetett. Ez utóbbi a fegyverneki csárdához érve, Debrecen előtt 4 magyar huszár századot és 2 löveget pillantott meg, melyek ellen Offenberg altábornagy egyik lovas ezredét nyomban támadásra rendelte előre; ezt azonban sem a huszárok, sem az előretolt zászlóaljak nem várták be, hanem visszahúzódtak a főállásba, hogy a tüzérség kilövését ne gátolják. A megkezdett ágyútüzelés folytán Offenberg beszűntette a további előnyomulást és a maga részéről is csupán az 5-ik és 6-ik lovas üteget vonultatta fel.
E bevezető ágyúharc alatt érkezett be fél 3 óra tájban a sereg zöme is, melyből az 5-ik gyalog hadosztály első harcvonalban, a 4-ik pedig e mögött tartalék viszonyban vonult fel. Mihelyt aztán a 7-ik és 8-ik hadosztályok is megérkeztek, a 4-ik az 5-ik mellé jobbra szintén az első harcvonalba tolatott, a legszélső jobbszárnyon pedig a 2-ik könnyű lovas hadosztály állott fel.
E felvonulás alatt a magyar tüzérség, úgy az orosz ütegekben, mint a 3-ik könnyű lovas hadosztályban tetemes kárt okozott, úgy hogy ez utóbbi, nemkülönben a Nagy Sándor által támadásra rendelt Máriássy hadosztállyal szemben álló ütegek is kénytelenek voltak az arcvonalból a bal-, utóbbiak pedig a jobbszárnyra hátrább húzódni; hasonlóan nem sikerült az 5-ik gyalog hadosztály egyik dandárának Bobics ellen intézett támadása sem. Erre Paskievits újabb ütegek előrevonása mellett a második harcvonalban álló 7-ik és 8-ik hadosztályt a balszárnyra, Máriássy megkerülésére pedig Glasenap altábornagyot rendelte ki. Utóbbi azonban valahol a nagy kukoricásban annyira eltévedt, hogy már csak döntés után bukkant ki ismét Debrecennél, a Bobics hadosztálynál pedig főkép az ütegek dicséretes működése tartotta fenn az egyensúlyt. Végre délután 5 óra tájban Paskievits a balszárnyon felállított 4 nehéz ütegnek támogató tüze alatt döntő támadást parancsolt a magyarok jobbszárnya és oldala ellen, mi célból a 7-ik és 8-ik hadosztály 1-1 dandárának az első harcvonalban, a másik kettőnek pedig tartalék viszonyban kellett előnyomulnia. A gyalogságtól balra előre a 3-ik könnyű lovas hadosztály és még ezt is túlszárnyalva, a muzulmann lovas ezred és 2 század kaukázusi hegyi lovas törtetett előre. Általános tartalék gyanánt az ujvárosi út mentén a IV. hadtestbeli csapatok maradtak vissza.
Az elrendelt döntő támadás lökeme első sorban az időközben a jobbszárnyra előrevont Korponay különítményt érte, melyet az orosz balszárnyütegek már megelőzőleg jól megdolgoztak volt. Az orosz lovasság egy részének a Nagy erdőnek leple alatt teljesen észrevétlenül sikerült Korponay hátába kerülni és így nem is csoda, hogy a muzulmannok és a kaukázusi hegyi lovasok pokoli lármával végrehajtott rohama oly megdöbbentőleg hatott a különben is nagyobbára csak hiányosan felfegyverzett fölkelő csapatokból álló különítményre, hogy annak mindjárt az első pillanatban széjjelmállott osztagai menten részint a közeli erdőben, részint a városban kerestek menedéket.
Mialatt ezeknek az első menekülőknek sorában a muzulmannok valóságos mészárlást vittek véghez, addig a 3-ik könnyű lovas hadosztály szintén oldalt és hátulról, a 7-ik és 8-ik gyalog hadosztály elsővonalbeli csapatjai pedig előlről az immár jobboldalt fedetlenül álló Bobics hadosztályra vetették magukat, amely az óriási túlerőnek természetesen szintén nem állhatott ellent. Bobics, aki alól még a lovat is kilőtték, megsebesülten követte a legközelebbi szőlőkbe visszahúzódott embereit. Máriássy a jobbszárnyon s középen történteket látva, azonnal felhagyott a további támadólagos előnyomulással és az ellenség által nem igen szorítva kezdette meg hátrálását Derecske felé, miközben Bobics hadosztályából és Korponay különítményéből igen sokakat fölvett.
A feldunai magyar seregnek ez az utolsó csatája felette veszteségteljes volt; a tulajdonképeni I. hadtestnél a halottak száma 2 tiszt és 51 ember, a sebesülteké 6 tiszt és 84 ember, az eltűnteké 7 tiszt és 1266 ember; ehhez Korponay vesztesége legalább 500-600 fő; kitesz összesen mintegy 2000 embert. Azonkívül 8 ágyú leszereltetett, 4 pedig teljesen odaveszett; ez utóbbiakat a muzulmannok szedték el a Debrecen városában keletkezett nagy zürzavar közepette. Legtöbbet veszített Korponay csapatja, amelyből – Máriássy állítása szerint – kevés ember maradt meg ép fővel és testtel, ezeknek legnagyobb része el is fogatott. Máriássy alig vesztett többet 40-50 főnél. Az oroszok vesztesége: halottakban 2 tiszt és 58 ember, sebesültekben 25 tiszt, ezek között Kuprianov, a II. hadtest parancsnoka és 252 ember; a sebesüléseket jobbára ágyúgolyók és gránátok okozták.
A debreceni csatáról Máriássy ezredesnek, akinek abban mint hadosztályparncsnoknak jelentékeny része és szerepe volt, egy eléggé körülményes és igen érdekes leírását bírjuk, melyből az alábbi részleteket vesszük át: „Kijövén a táborba Nagy Sándorral* – írj Máriássy – ki hozzám a balszárnyra jött, itt az előörsöket már visszahúzva s ütegeinket működésben találtuk. Előörseink a nagy kukorica miatt az ellenség közeledését csak akkor vették észre, midőn ez lovasságával megrohanta őket. De a meglepetésnek semmi rossz következése nem volt. Nemsokára megszólalt az ágyú seregünk egész első sorában és borzasztó pusztítást kezde űzni az akkor már szemeink előtt fejlődő nagy számú orosz lovasságban. Egy előbb említett dombról Nagy Sándorral együtt néztem az előttünk fejlődő ellenség mozdulatait; első pillanatban nem láttunk csak lovasságot előttünk; az oroszoknak az lévén már Vácnál is látott furcsa szokásuk, a sereg fejlődését egy hosszú lovassor által fedni és így végrehajtani. Sokáig néztük és bámultuk az orosz lovasság valódi hősies magatartását: minden pillanatban láttuk, hogy ágyúink, melyek számra eleinte az ellenségénél sokkal számosabbak valának s ezen napon kitűnően lőttek, egész sorokat töröltek; a rendetlenség azonban eleinte közöttük sehol sem mutatkozott. E borzasztó pusztítás lóban és emberben tartott egy jó félóráig; … akkor tájban veszíté Csányi százados, a vörös sapkás üteg parancsnoka, mindkét lábát ágyúgolyó által; e ritka hős s valódi római jellemű honfi e nyomoru állapotban sem akará elhagyni kedves szeretett ütegét; vérben úszva, tovább is buzdítá fiait és vezénylé ütegét … Mint mondám, Nagy Sándorral együtt fürkésztük az előttünk fejlődő orosz sereg mozdulatait; a hozzánk közel álló nagy sor lovasság ebben némileg gátolt bennünket; de azért mégis annyit tisztán lehete látni, hogy a lovas-sor háta mögött veszteglő ágyúk állottak s a gyalogság nagyszerű bontakozása ment véghez. Ez esetre én Nagy Sándort, ki, fájdalom, nagyon rövidlátású vala, figyelmeztettem, sőt kértem őt, miszerint látva az aránytalan nagy erőt, a hátrálást, míg lehet, elrendelje. E figyelmeztetésem s kérésemre azonban Nagy Sándor e pillanatban mitsem hajtott; ő, ki sokszor hadi mozdulataiban s elhatározásában túlságig óvatos s néha ingadozó vala, e pillanatban ennek ép ellenkezője vala s hátrálásról mit sem akart hallani. Szerencsétlenségünkre ágyúink valahára nagy rendetlenségbe hozták az ellenség lovasságát; e tény Nagy Sándort annyira felhevíté, hogy kérésem dacára, hadosztályomnak, azaz a balszárnynak előnyomulását rendelte el; egy döfést akarván, mint mondá, az ellenség arcán tenni s azután a hátrálást megtenni. E parancsát lelkemre kötvén, ellovagolt tőlem a jobbszárnyhoz, hogy azt, mint mondá, személyesen az ellenségre vezesse … Nagy Sándor távozta után elrendeltem az előnyomulást a lehető legnagyobb óvatossággal, s őszintén megvallom, nagy ellenszenvvel. Az ellenség jobbszárnyát arcon és jobboldalt akarván megtámadni, megindítám zászlóaljaimat balszárnyról előre lépcsőnként (en échellons), a 4 század lovasságot s a legszélső zászlóaljat rendeltem előre azon célból, hogy az ellenséget oldalt fogja; két zászlóalj s egy üteg arcon fogta az ellenséget; a többi részét hadosztályomnak, két zászlóaljat s egy üteget, visszatartám tartalékul. Az indulás lépcsőnként történvén, jó idő mult el, míg az egész hadosztály mozgásba jött; alig haladtunk pár száz lépést előre, midőn a hadtest jobbszárnyának háta mögött borzasztó rivalgás és kiabálás történt, mely minden vezényszó nélkül megállítá menetünket; oda tekintvén, egy roppant nagy tömeg ellenséges lovast pillantánk meg, kik mint a mennykő az égből, az erdőből kirohanva, tartalékunk oldalába s hátába törtek. Szerencsétlenségünkre itt Korponay ezredes csatája, egy úgyszólván fegyvertelen, csal lándzsákkal ellátott fiatal zászlóalj lévén, ez szétugrasztott és irgalmatlanul lekaszaboltatott; a látvány, mely erre szemeinknek mutatkozott, borzasztó és seregünk eddig látszólag kedvező állapota valóban szomorú s a kétségbeeséshez közel vala. Tartalékunk, azt világosan láttam, veszve volt; egyetlen reményem Bobics hadosztályának zászlóaljaiba helyeztem, remélvén, hogy megfordulván, egy jól célzott tüzeléssel vagy lelkes rohammal sikerülend nekik a veszendő tartalékot a tökéletes megsemmisüléstől megmenteni. E reményem csakhamar füstbe ment; a rivalgás és ordítás után nemsokára támadólag indult meg az ellenség arca; a lovasság, mely eddig testével fedte serege mozdulatait, s mely, mint mondám, már nagyon is megingatottnak látszott, részben előre küldetett, részben, mint az ellen jobbszárnyán, félretolatott; erre Bobics hadosztályát több zászlóalj megrohanta előlről, míg hátában ugyanazon lovasság tömege tört, mely tartalékunkat csak úgy futtában letiporta és lekaszabolta. Pár perc mulva az egész jobbszárnynál tökéletes zürzavar vala látható; az én hadosztályomnak egy ideig, míg az ellenséges lovasság félre – s az annak háta mögött készen tartott ágyúütegek előre tolattak, nyugta volt; mely időben tisztán látván a veszélyt, melyben jobbszárnyunk forgott, segítségére a mellettem levő két zászlóaljat a rohanó ellenséges gyalogságnak oldalába akartam küldeni; e szándékomat azonban csakhamar meghiusította az ellenség, ki e pillanatban lovassággal és ütegeinknél négyszerte számosabb tüzérséggel megtámadott, s különösen utóbbival oly borzasztó pusztítást kezde űzni mind ütegeimben, mind pedig zászlóaljaimban, hogy azoknak megmentéséről kelle gondoskodnom. E pillanatban vesztünk kikerülhetetlennek látszott. – Ily körülmények között, látván, hogy a jobbszárny tökéletesen tönkre tétetett, nem maradt egyéb hátra, mint megmenteni azt, mi még megmenthető vala, t. i. hadosztályomat. – Az állás, melyben e percben valék, excentrikus visszavonulásra kényszerített; e visszavonulás neme nagy előnyünkre vált, és nemcsak a hadosztályomnak, de a szétszórt jobbszárnyunknak megmentésére is szolgált azáltal, hogy együtt maradva, annak oltalma lehetett … A visszavonulás, dacára a roppant ágyútüznek s az orosz lovasság részéről történt többszöri támadásnak, jó rendben és lassan történt; zászlóaljaimat, ütegeimet és az itt levő lovasságot, különösen azok derék parancsnokait illő, hogy dicséretesen megemlítsem e helyen … a szőlőkből temérdek megmenekült honvéd csatlakozott hadosztályomhoz s ezek között kellemes meglepetésünkre Nagy Sándor tábornok is. Nemsokára azután, miután a menekültek összeszedettek s előre küldettek, a visszavonulás itt is a végső hátvédnél megkezdődött. Az ellenség lovassága csak a kukorica-földekig üldözött bennünket; itt azonban, kivéve egyes cserkeszt, megszűnt minden üldözés s a hadosztály a szétvert jobbszárny romjaival rendesen és nyugodtan folytathatta a visszavonulást Derecske felé … Az oroszok szétvervén seregünk jobbszárnyát, az üldözéssel nem sokat gondoltak és nemsokára azt egészen abban hagyták, csak egy lovas csapat űzte egy darabig lovasságunkat és a jobbszárny ágyúit a városon keresztül Derecske felé; huszáraink azonban, bár többször szétverettek, mégis megmentették nagyobb részét ágyúinknak és társzekereinknek … Tagadhatatlan, hogy hibák történtek az napon mind Nagy Sándor tábornok, mind mások részéről is; hiba volt a csatahelynek választása; hiba volt, a csatát, mikor még lehetett, félbe nem szakítani; igen nagy hiba volt az erdőre oly kevés gondot fordítani.”
Máriássy jelentését némileg kiegészíti, különösen a jobbszárnyon történteket illetőleg, a Görgey főhadiszállásán összeállított alábbi ütközetjelentés kivonata: „… Délután 1 3/4 órakor támad az ellenség zöme. Balszárnyunk helyt áll – utóbb előre nyomul; az ellenség hátrálni kénytelen; a cserkeszek rohamát két század Coburg-huszár visszaveri. Ekkor innen a balszárnyról 2 század császár-huszárunk átküldetik a jobbszárnyunkra; erre az ellenség 12 század dsidást és cserkeszt indít ezek ellen a maga balszárnyára és 3 gyalog zászlóaljjal rohanva beveszi a téglavető kemencéket, a császár-huszárokat erős gránátlövésekkel szétrobbantja és ezzel az egész magyar harcvonalt kettészakítja … Máriássy a maga Coburg-huszárjainak védelme alatt a városon kívül a derecskei útra hátrál … Bobics ezredes alól, aki a centrumban tökéletes odaadással küzd, kilövik a lovát; 7 ágyúját leszerelik s őt a városon keresztül menekülni kényszerítik. A szabolcsi guerillák a téglavetőkben részint lekaszaboltatnak, részint fogságba esnek. Szélső jobbszárnyunk Amsberg őrnagy alatt az erdőn és városon keresztül menekszik a hogy tud … A hadtestet csak Várad-Püspökiben lehetett szerbe-számba szedni. Vesztesége 2000 ember halott és sebesült és 5 ágyú, melyek közül kettő 12-fontos. De a megmentett ágyúink közül is 11 darab leszereltetett az ellenség által.”
Befejezett csata után Paskievits hadait Debrecen köré gyülekeztette; a hátráló ellenség üldözésével nem sokat gondolt, sőt az azzal megbízott lovasság azt nemsokára teljesen abba is hagyta. Ennek köszönhető, hogy Nagy Sándor hadteste a teljes felbomlást elkerülte. A megvert magyar had még 3-án a Berettyó mögé Berettyó-Ujfaluig húzódott vissza, honnan 4-ike folyamán Nagyváradra hátrált.
Görgey másik két hadtestével a csata napján Vámos-Pércsen volt, ahol dacára annak, hogy a debreceni ágyúzást meghallotta, 3-ika reggelig maradt, amidőn Nagy Sándor jelentésének vétele után Nagy-Létára, innen pedig rövid déli pihenő után Kis-Marjára folytatta hátrálását; majd meggyzőződvén arról, hogy a részben kiszáradt Berettyó védővonalul nem alkalmas, még a 4-ikére hajló éjjel Biharba vonult, ahol értésére esett, hogy az oroszok első őrjáratai csak 3-án este jelentek meg Berettyó-Ujfalu előtt s így egész 4-ikét Biharban töltötte s csak 5-én reggel indult el Nagyváradra, ahol Nagy Sándor hadtestével egyesült.
E helyen egyszersmind felemlítendőnek tartjuk, hogy Szemere és gróf Batthyány Kázmér augusztus 1-én a kormányzó megbízásából Nyír-Adonyba a főhadiszállásra érkeztek, hogy Görgey közlései nyomán utóbbival az oroszokkal felveendő alkudozások tárgyában a szükségeseket megbeszéljék.
Mindenesetre feltűnő, kivált utólag tekintve a dolgot, hogy a kormány csak egy pillanatig is komolyan hihette, hogy az oroszok szövetségeseik háta mögött hajlandók lehessenek valamely külön békeszerződésre lépni a magyarokkal. Ez azonban akkor korántsem látszott oly nagy képtelenségnek, miután szinte köztudomású volt, hogy az orosz és osztrák táborok és vezérek között meglehetősen nagy meghasonlás létezett, ami mindjárt kezdetben abból keletkezett, hogy az osztrák kormány vagy éppen nem, vagy csak igen rosszul teljesítette ama kötelezettségét, mikép az orosz sereg élelmezéséről gondoskodni fog. A meghasonlás másik ok ama versengésből származott, hogy mindegyik fél önmagát tekinté Magyarország meghódításában főtényezőnek, a másikat pedig csak segélyezőnek és mindennemű érintkezésük alkalmával ennek megfelelőleg bántak is egymással. Egy másik feltűnő körülmény volt, hogy az oroszok, amerre csak jártak, igen kiméletesen bántak a néppel, tisztjeik pedig igen gyakran majdnem mondhatni barátságosan közlekedtek a magyar tisztekkel, ahogyan az például Máriássy leírása szerint többek között közvetlenül a debreceni csata előtt is történt. Ezt látva, tudva, a kormány túlságos hiszékenység és ábrándozás nélkül is könnyen föltehette, hogy az orosz parancsnokok által kezdeményezett alkudozásoknak mégis komoly a háttere.
Görgey, a két minisztert, talán hogy velük nagy uri hatalmát éreztesse, gyöngélkedés ürügye alatt augusztus 1-én nem, csak 2-án este Vámos-Pércsen fogadta, de most már tekintve, hogy Rüdigerhez intézett levele válasz nélkül maradt, kevés reményt fűzött az alkudozások sikeréhez, aminek különben csattanós bizonyítékául augusztus 5-én Biharban Miloradovits orosz hadnagynak megjelenése is szolgált, aki Paskievits meghagyásából a Görgey által Sassnak és Chrulovnak viszontajándékul küldött pisztolypárokat vissza hozta, kijelentvén, hogy a herceg nem találta illőnek, hogy tábornokai és tisztjei az Oroszország és Ausztria között fennálló szövetségre való tekintettel az utóbbi hatalom ellenségeitől ajándékokat fogadjanak el. Erre viszont Görgey is kijelenté, hogy ily körülmények között ő sem tarthatja meg az említett két orosz tiszt által neki az ő ajándékát megelőzőleg felajánlott pisztolyokat s felkérte ennélfogva Miloradovits hadnagyot, hogy azokat vinné vissza magával Sass és Chrulov számára. Az orosz hadnagy erre, – Görgey előadása szerint – az ajándékcseréről és annak mikénti keletkezéséről úgy látszik mit sem tudván, kijelentette, hogy ilyenformán a dolog nem egyezik meg az ő fogalmaival a tisztességről, minek folytán ő saját felelősségére ismét csak az imént magával hozott pisztolyokat viszi vissza.
A Görgey táborában időző miniszterek Paskievitsnek, visszautasító üzenete dacára, az említet hadnaggyal egy az alkudozások megkezdését célzó levelet továbbítottak, melyet másnap, augusztus 6-án, egy második levél is követett, amelyben Görgey tanácsára nem kevesebbet, mint Szent István koronáját ajánlották fel az orosz cárnak. Ezt a levelet Pöltenberg tábornok, Beniczky Lajos ezredes és gróf Bethlen József százados vitte el Paskievits főhadiszállására, aki azonban a küldöttséget nem is fogadta, hanem a főhadiszállás parancsnoka által kijelentette Pöltenberg előtt, hogy az orosz hadsereg azért jött Magyarországra, hogy segítségére legyen Ausztriának a fölkelés elnyomásában; ha pedig a fölkelő sereg vezérei magukat a törvényes hatalomnak alávetni szándékoznának, forduljanak az osztrák főparancsnokhoz, csakis ez lévén jogosítva a dologban eljárni. E kijelentés után Pöltenberg, a hadjáratot tárgyaló orosz hivatalos munka adatai szerint, a főhadiszállás parancsnokával folytatott beszélgetés közben kijelentette volna, hogy a magyarok hajlandók lennének az orosz csapatok előtt a fegyvert lerakni, ellenben az osztrákokkal semminemü alkudozásokba sem bocsátkoznak s készek ellenük a végletekig küzdeni. A fegyverlerakás említése mindenesetre különösnek tűnik és arra enged következtetni, hogy Görgey táborában máris foglalkoztak ezzel az eszmével. Említésre méltó továbbá, hogy Görgey vezérkari főnöke, Bayer ezredes Vámos-Pércsen a közte és a főparancsnok között már Komáromban keletkezett és azóta ismételten megújuló differenciák miatt, mihez az is hozzájárult, hogy Bayer kivált az utolsó időben gyakran kelleténél mélyebben nézett a kancsó fenekére, – elbocsáttatását kérte s helyét a főhadiszálláson, a hadoszlopának feloszlatása után különben is oda beosztva volt Görgey Ármin foglalta el. De térjünk vissza a hadműveletekhez. a Nagyváradtól kezdve egy oszlopban továbbvonuló sereg elővédjét képező I. hadtest augusztus 6-án Gyapjun át, ahol déli pihenőt tartott, szakadó esőben Nagy-Szalontáig menetelt. Augusztus 7-én az I. hadtest Nagy-Szalontáról Nagy-Zeréndre, a sereg zöme pedig a főhadiszállással Nagy-Szalontára menetelt; itt vette Görgey Aulich hadügyminisztertől az értesítést, hogy Dembinski feladta szőregi állását, és hogy parancsot kapott, hogy Aradra húzódjék vissza. Egyszersmind felszólította Görgeyt, hogy menetét lehetőleg úgy rendezze be, miszerint seregének legalább egy része augusztus 9-én Aradra érjen. Ehhez képest tette meg Görgey intézkedéseit a további menetre nézve, melyek szerint Nagy Sándornak 8-án Simándra, 9-én pedig Aradra kellett vonulnia, míg a III. és VII. hadtesteknek őt ugyanazon úton menetállomásonként kellett követniök, úgy hogy a sereg 10-én teljesen együtt legyen Aradon, ahova Görgey már 9-ike folyamán előresietett. Paskievits a debreceni csata után élelmezési nehézségekre való tekintettel seregének további előnyomulását egyelőre ismét beszüntette, ami Görgeynek alkalmat adott, hogy teljesen nyugton keresse az egyesülést Dembinski seregével. Hogy Görgey mozdulatairól értesülések nélkül ne maradjon, a herceg két 2-2 kozák századból álló portyázó különítményt alakított, melyeknek egyikét Chrulov ezredes alatt Derecskére, másikat pedig Melnikov ezredes alatt Nagy-Létára tolta előre, meghagyván nekik, hogy járőreiket Nagyvárad felé egészen a Berettyóig járassák. Ezalatt a Tokaj felé útban levő Cseodajev altábornagy július 31-én Körömre ért, honnan augusztus 2-án Szerencsre, 3-án pedig Tarcalra menetelt, ahol a magával hozott haddal Osten-Sacken parancsnoksága alá lépett. Augusztus 4-én Cseodajev parancsot kapott, hogy Tokajban 1 zászlóaljat 4 löveggel, Tállyán és Hidas-Németiben 1-1 gyalog századot hagyjon hátra, Miskolcra szintén 1 zászlóaljat küldjön, a hadtestéhez tartozó többi csapatokkal pedig, valamint az Osten-Sacken által ezenfelül rendelkezésére bocsátandó 6 zászlóaljjal Debrecenbe, a sereg zöméhez induljon. Osten-Sacken továbbra is a Felső-Tisza mentén maradó csapatok feletti parancsnokságot tartotta meg. Ilyenformán az összeköttetés Tokajon át Kassával biztosítva lévén, Kannabich tábornok egyidejüleg utasítást nyert, hogy a csegei hidat szedje fel s a hidanyaggal, valamint az ott összpontosult vonattal és csapatokkal szintén Debrecenbe induljon. E városban Paskievits augusztus 6-án az ott kivívott győzelem örömére hálaadó tábori isteni tiszteletet tartatott.
A következő napon arra a hirre, hogy Görgey Nagyváradot odahagyta és Arad felé vonult, a herceg Rüdiger hadtestét a 2-ik könnyű lovas hadosztály zömével útnak indította Nagyvárad felé; a lovassági zöm augusztus 7-én délután 3 órakor indult el Debrecenből, hogy még ugyanaznap Derecskéig, elővédje pedig Berettyó-Ujfaluig jusson.
A III. hadtest elvonulása után Paskievits Bébutov herceg parancsnoksága alatt augusztus 8-án Kis-Pércsre 1 dsidás ezredből, a muzulmann lovas ezredből és 4 lövegből alkotott új elővédet tolt előre, mialatt a sereg zöme Debrecen tájékán lehetőleg kényelmesen helyezkedett el.
E napon Rüdiger elővéde Nagyváradot, lovassági zöme Bors helységet, Chrulov portyázó különítménye Bereg-Böszörményt, Melnikové pedig Mező-Telegdet érte el. Rüdiger főhadiszállását Ártándra tette át, ahol délelőtt 3/4 11 órakor ismert küldetéséből kifolyólag Pöltenberg jelent meg nála a deputáció másik két társával.
Augusztus 9-én Rüdiger hadtestének gyalogsága Mezőkeresztesig, lovasságának zöme Nagyváradig, a 15-ik és 46-ik kozák ezred Madarászig s az Albert főherceg dsidás ezred 6 löveggel Kötegyánig jutott.
Augusztus 10-én a két kozák ezred Kis-Jenőig, a dsidás ezred Nagy-Zeréndre tolatott előre; a lovasság zöm Nagy-Szalontára, a gyalogság Nagyváradra jutott. Melnikov ezredes e napon Bucsáig nyomult előre s miután az ottani erődházat földig lerombolta, újból Mező-Telegdre húzódott vissza.
Augusztus 11-én Rüdiger kozákjai Simándig, a dsidások Kis-Jenőig, a lovasság zöme Nagy-Zeréndig, a gyalogság pedig, melyből 3 zászlóalj 8 ágyúval Kannabich tábornok alatt Nagyvárad helyőrségeül maradt vissza, Nagy-Szalontáig nyomult előre.
Paskievits a sereg zömével még mindig Debrecennél állott s miután augusztus 9-én, tehát jó későn, arról értesült, hogy az osztrák sereg zöme Makónál áll,* parancsot küldött Rüdigernek, hogy lovasságával a Fekete-Kőrösnél, gyalogságával pedig Nagy-Szalontánál állapodjék meg s onnan figyelje meg az ellenség mozdulatait.
A további előnyomulás Nagy-Szalontáról Arad felé csak abban az esetben volt folytatandó, ha biztos hir érkezik, hogy Görgey Aradot is elhagyta, vagy ha azt Haynau határozottan kivánná, feltéve, hogy ő maga is Arad felé tart. Azon esetre, ha Görgey Aradról az osztrák sereg megtámadására indulna, ez esetben – így szólott Paskievitsnek mindenesetre kissé különös utasítása – Rüdiger csak lovasságával tűntessen Arad felé, gyalogságát pedig csak szükség esetén vezesse előre. Minden esetre azonban felette óvatosan járjon el s fontolja meg, hogy a hadsereg zöme igen messze áll a III. hadtest mögött, minek folytán az 5. és 12. gyaloghadosztályok csak augusztus 14-ikére érkezhetnének Nagyváradra. Ha pedig Haynau nem vonulna Arad felé, úgy Rüdiger semmi szín alatt se induljon előleges engedély nélkül arra felé útba.
E parancs dacára Rüdiger a helyzetnek igen helyes felismerése folytán elhatározta, hogy legalább némileg mégis előbbre nyomul, meg lévén győződve róla, hogy már puszta megjelenése Arad előtt is kiváló hatással leend az ott időző magyarokra. Bár Paskievits az előterjesztést elfogadta, újból lelkére kötötte alparancsnokának, hogy gyalogságával semmi esetre se merészkedjék a Kőrösön túl előnyomulni. Mikorára ez a parancs beérkezett, Rüdiger gyalogságát már Nagy-Zeréndig, lovasságát pedig Kis-Jenőig tolta volt előre; a vett meghagyás folytán tehát a gyalogság és lovasság zömének további előnyomulását beszűntette, elővédjét ellenben Simándig, kozákjait pedig Uj-Szent-Annáig tolta előre.
Eközben augusztus 12-én Cseodajev is megérkezett Debrecenbe, Paskievits pedig arra a hirre, hogy a Tisza felső folyása mentén, kivált Bereg- és Ungmegyékben magyar portyázó csapatok cirkálnak, melyek esetleg utánszállító vonalait is veszélyeztethetik, egy erősebb portyázó különítménynek ideirányítását határozta el. E célra Karlovits altábornagyot szemelte ki a herceg, kinek a 4-ik gyalog hadosztály 2-ik dandárának 7 zászlóaljával, 2 könnyű üteggel, 4 dsidás századdal, 25 kozákkal és 1 árkász századdal augusztus 14-én Debrecenből elindulva, Nagy-Kállón és Naményon át Munkácsra kellett nyomulnia, hogy onnan a magyarok által megszállva tartott munkácsi erődnek szemmeltartása mellett, különböző irányokban kiküldendő apróbb portyázó különítmények által a magyar portyázó csapatokat s fölkelt népet lefegyverezze. Ennek megtörténte után Karlovitsnak a munkácsi erőd megkerülésével Kassára kellett bevonulnia.
Karlovits különítményének elindulása napján Paskievits Debrecennél álló serege zömével is meg akarta kezdeni a további előnyomulást Nagyvárad felé, erre azonban, mint később látni fogjuk, már nem igen volt szükség.

Bánlaky József: A magyar nemzet hadtörténelme

A debreceni csata: 1849 augusztus 2.

I. hadtest felépítése és a debreceni csata leírása

Az I. hadtest ekkor 9521 embert és 43 ágyút számlált. (Némely források azonban azt állítják, hogy a Debrecen alatt harcoló két magyar sereg együttes létszáma csupán 7 ezer fő volt!) A sereg a következőképpen állt fel:

Balszárny: Köntösgáttól délre, a balszárnyon helyezkedett el Máriássy János ezredes 3728 fős gyalogsága 21 ágyúval. A terep itt vizenyős, néhol mocsaras volt. Katonái mögött bekerített és körülárkolt szőlőskertek húzódtak, amelyek között csak a városból kivezető országutaknál volt átjáró. A Máriássy által vezényelt egység legdélebbi részére kapott beosztást 4 századnyi huszárság Mesterházy István ezredes parancsnoksága alatt, az I. hadtest lovashadosztályából.

Centrum: A balszárnytól északra, a centrumban, amelyhez területileg hozzátartozott az úgynevezett kokaslói téglavető körülárkolt és kerített területe, valamint az a halom, amelyről az egész csatatér áttekinthető volt, és amelyen többször is huzamosan tartózkodott a magyar sereg vezére. (Ennek emlékére nevezik ezt a halmot ma Nagysándor-dombnak.) A közép egyébként Köntösgáttól északra helyezkedett el, Bobics János ezredes parancsnoksága alatt. Itt 2923 honvéd sorakozott harcra, kezdetben 6, később 16 ágyúval. Bobics alakulatai mögött kapott helyet a sereg tartaléka.

Jobbszárny: A jobbszárny kissé hátravontan, a Nyulas csárda közelében jutott állásba. Ide volt beosztva Korponai ezredes serege. E szárny támogatására idetelepítették a 96. honvéd zászlóaljat Balka Arnold irányításával. (Balka őrnagy a csatában kapott sebe miatt halt meg Nagyváradon, ahová katonái menekítették.) A hadtest négy huszárszázada is itt kapott helyet. A sereg legészakibb pontján, már a Nagyerdő fái alatt két század gyalogos honvéd látta el a szárny védelmét. A Korponai vezette seregrész tüzérségét 12 ágyúra egészítették ki, Csányi Márton százados, a csata egyik legnagyobb hősének parancsnoksága alatt.

A magyar sereg által megszállt területen két nagyobb halom volt. Az egyik a már említett Nagysándor-domb, a másik ezzel szemben, az országút bal oldalán állt. Ezekre egy-egy vetőágyút (tarackot) helyeztek el. A hadtest málhás szekereit Debrecen utcáin helyezték el, ami – tekintve, hogy Nagysándor József nem gondoskodott idejében továbbindításukról – sok veszteséget okozó akadálynak bizonyult a csata utáni menekülés idején.

Nagysándor József a szükséges rendeleteit kiadva hajnali 4 órakor a halom tetején lefeküdt aludni. Egy szolgálatos őrnagy reggel 7 órakor költötte fel. Ekkor sült szalonnából és a kenyérre csepegtetett zsírból álló reggelijét elfogyasztotta. Miután Vámospércsről Pongrácz őrnagy visszaérkezett Görgey parancsával, Nagysándor József összehívta főbb tisztjeit. A tanácskozáson ellentétes álláspontok ütköztek. Nagysándor József és Máriássy a parancs változatlan, szó szerinti teljesítése mellett foglaltak állást. Mesterházy ingadozott, Bobics pedig úgy nyilatkozott, hogy a harcot csak az ellenség támadása esetén kell felvenni. Korponai és Pongrácz azonban a támadás elvetését javasolták. Végül a következő határozatot hozták: a sereg egész nap készenlétben marad, de éjjel tovább vonul.

Ezt követően megtörtént az előőrsök főtisztek általi szemléje, majd a tábor feletti parancsnokságot Bobicsnak átadva a tábornok több más tiszttel fél 11 óra tájban bement a városba, az Aranybika vendéglőbe. Előzőleg – még a reggeli órákban – kiadta a parancsot Debrecen lakosságának, hogy délután 2 órára húsból és főzelékből álló meleg ebéddel lássák el katonáit, akiknek hosszú idő óta – az állandó visszavonulások miatt – ilyenben nem volt részük. E kívánalomnak a város lakossága lelkesen eleget tett.

Délelőtt 10 óra körül herceg Belutow parancsnoksága alatt 500 kozák a látóképi csárda irányából Debrecen felé közeledve összetalálkozott az előőrsbe küldött 4 század huszárral, de egyik fél részéről sem történt puskalövés. A kozákok visszahúzódtak.

Gondoskodtak a meglepetések elhárításáról is. Minden frontegység (centrum és szárnyak) elé kihelyeztek biztosításra egy-egy gyalogzászlóaljat, a balmazújvárosi útra pedig ismét kiküldték a 4 század huszárt, de most már 2 ágyúval megerősítve őket. Ez utóbbi egység adta le – a fegyverneki, másképpen látóképi csárdához érve – az ütközet első ágyúlövését. Az történt ugyanis, hogy közben Paskievich herceg, az orosz seregek magyarországi főparancsnoka 80 ezer fős haddal, tehát nem 10-15 ezerrel, ahogyan azt a magyarok vélték, kiindult Balmazújvárosból.

Dr. Szűcs Ernő