A Kispipa vendéglő (majd később szálloda is) eredetileg a régi Cegléd utcán nyitott meg a nagyérdemű úri közönség szamara 1878-ban. A következő írás (eredeti cikk itt) a Kispipa történetét mutatja be:

Napjainkban a nosztalgiázó öregurak derűs, nemileg huncutos mosollyal arcukon es fénylő szemekkel, valamint egy nagy sóhajjal reagálnak, ha szoba kerül a “Kispipa”. Ez a vendéglő mar egy pesten sikert elért cég nevet használta fel, amit ott, a belvárosban Karikás Mihály létesített Ferenc József koronázása idején. E hangulatos nevet vette at a debreceni Papp György, amikor tűzfalas házában megnyitotta vendéglőjét a Cegléd (ma Kossuth es Burgundia) utcák sarkán. Az épület kicsiny es gerendázott volt, s teli időben ugyancsak kavargott benne a pipafüst, de nyáron a kerthelyiségben hatalmas eperfák adtak enyhelyet. Az egyébként hentes Papp György kitűnő hurkákról, tokányokról gondoskodott a sestakerti es érmelléki bakatorok melle.
Mondjak, hogyha észrevette, hogy valamely diáknak elfogyott a pénze, azt félrehívta: – Beszélgessünk egy kicsit! – mondta, majd kivitte magával a hentesüzletbe, ott jól megvacsoráztatta, a betanított pincer pedig utánuk hozott egy, vagy két butélia bort.

Vendégei a kollégiumi akadémiai polgárokon túl a 48-as “debreceni grófok”, azaz Rhedey Lajos es Vay Daniel mellett az időnként megfordult költői four, Teleki Sandor, Petőfi Sandor valamikori támogatója volt. De idejártak Blaháné, Pálmay Ilka, Hegyi Aranka színészek es rajtuk kívül újságírók, művészek. Ez a rendkívül értékes vendégsereg hűséges maradt a “Kispipa”-hoz a millennium környékén akkor is, amikor a vendéglőt átvette az előzőleg mar ott pincereskedo Kemény Janos. A megmaradt régi, kedves vendégekhez kapcsolódott az új nemzedék; Thaly Kálmán Debrecen negyedszázadon at országgyűlési képviselője, a kuruc-kor szerelmese, Szabolcska Mihály, a költő-pap, Zoltai Lajos, a tudós történész, Szathmáry Zoltán író es újságíró, az újabb színész nemzedék: Latabárok, Mándoky Bela, Kury Klara. S “Janos bácsi” jóvoltából es áldozatkészségéből sok szegény sorsú kosztos diák.

Kemény Janos – miután a Kossuth utcai ház gazdát cserélt a vendéglőjét áthelyezte a Nagyallomassal szembeni Petőfi tér 10. szám alá. Itt mar tágas termek álltak rendelkezésre, s az intézményt szállodai szobákkal is kiegészítették. Az intelligens vendégkoszorú hűségesnek bizonyult, követték a “Kispipa”-t. elsősorban a diákság tartott ki a jó magyar konyha es a kellemes borok mellett, na meg az atyai gondoskodásig felemelkedő Kemény Janos vendéglőshöz. Igy nem csoda, hogy az évtizedekkel előbbi kötödések után a diáktalálkozók jelentős részét a “Kispipa”-ban tartottak az immár tekintélyes emberekkel lett egykori diákvendégek. Mas oldalról sem változott a torzsközönség, legfeljebb jött az a korosztály; Szabolcskat követte Ady Endre, Vay Danielt Vay Sandor. A “Kispipa” zarándokhelyé lett azoknak, akik a kiváló ízekhez sokra tartottak a környezet es a tónus elokelloseget, a gazda közvetlen modorát es szeretetreméltóságát. A Petőfi téri “Kispipa”-ban 1901-ben hangulatos kerthelyiséget létesítettek, ahol a vendégsereg nagy részét ado polgári elemek Némethi László samsonkerti borait (új bor 64 filler, nagyiradi óbor 88 filler) fogyaszthattak Veress Toni zenekarának hangjai mellett.

A “Kispipa-rol szóló bemutatónkat zavarja, hogy volt időszak, amikor Debrecenben az elozoveI párhuzamosan egy másik “Kispipa” is létezett. Ez utóbbi a Degenfeld tér 8. szám alatt (ma Dósa nádor tér) működött. Alapítását 1901. május 1-i nyitással Peter Pal vendéglős hajtotta végre. Ezert ezt Peter Pal vendéglőnek is neveztek. Vendéglőjébe írok, művészek, bohémek jártak, de itt székelt a Tisztviselők Önsegélyező Egylete is. Nála alakult meg a “Pálinka ellenes asztaltársaság” Burger Peter orvos es Hollós József tanár vezetésével. Ez a szép célú társaság azonban sajnálatosan különösebb eredmény nélkül hamarosan megszűnt. Peter Pal tulajdonos maga is szórakoztatta a vendégeket. Kedélyes, közkedvelt vendéglős volt. 1903. május 10-en hosszas betegeskedés után meghalt.~~’ Ezt követően Lendbauer Kálmán Lendvayra magyarosította a nevet/ vette at a Degenfeld téri vendéglőt 1903. majus16-an, tole pedig 1904. március 17-en Beke Aladár. Beke csinálta meg azt a vendégcsalogató fogast, hogy az 1904. okt . 30-i hurkaestre, amit újságban is meghirdetett, az egyik hurkába 30 koronás aranyat rejtett el. Nála egyébként 1 pohár sor ara 8 krajcár volt. Vélhetőleg nem sikerült a közönség toborzása, mert 1905. dec. 3 1. után Hermel Frigyes a “Dobos” négy even at üzletvezetője működteti a “Kispipa-t. Hermeltol 1906. nov. I-en Ladányi György a vasúti állomás restijének volt főpincére vásárolja meg a vendéglőt. Nem sikerült neki sem hosszú ideig fenntartani a céget, mert 1907. május 19-to1 mar Fixl György a tulajdonos.~’ 0 hirdetéseiben a színház utáni vacsorákra hívja fel a figyelmet, , es arra, hogy nála egész éjjel meleg konyha üzemel. Ettől függetlenül – bar hurkaesteket is rendezett – vállalatát 1908. okt. 3-9, átadja Praszner Jánosnak. Mint látható az egyik “Kispipa”, a Cegléd utcai a Petőfi térre áttelepülve is szépen virágzott, fejlődött, addig a Degenfeld téri gyakori tulajdonos változásokon átvergődött, ami gyenge üzletmenetre utal.

(forrás: https://anzdoc.com/debrecen-kiizotti-vendcglit6iparir61-sziics-erno.html)

Debrecenben és környékén az 1910-es években igen elterjedt volt egy sorozat, amely egy debreceni talyigásról szólott. A Bugyi Sándor nevű talyigásról szóló könyvek nagyon népszerűek voltak. Humora mellett annak is köszönhette népszerűségét, hogy debreceni parasztos tájszólásban írták. Ez akkoriban egyébként nagy divat volt. Nem igen volt olyan városi lap, ahol hétről-hétre ne lett volna egy hasonló sorozat. Itt csak mellékesen jegyzem meg, hogy Karcagnak is megvolt a maga bugris figurája, mégpedig Sütő Imre tanító által kitalált Figura sógor. Vagy említhetem a leghíresebb, szinte mindenki által ismert, Gárdonyi Géza által megformált Göre Gábor bíró uram történeteit, amelyet nem oly régen ismét kiadtak.

A Bugyi Sándor könyvek szerzője Simon István tanító volt. Bugyi Sándort ő találta ki egy valóban élő talyigásról mintázva. Nem csak könyvekben írta meg történeteit, hanem éveken át hétről hétre írogatta a róla szóló cikkeit a debreceni vicclapban a Villámban is. Minden egyes cikk elején ott díszelgett Bugyi ábrázolatja. Házigazdájától, öreg Kapronci Józseftől hallotta Szűcs Sándor, hogy ez a kép egy valóban élt talyigásról készült. A szerkesztő Kemény Jánosnál, a Kispipában, egy liter bort fizetett a talyigásnak, amiért odaállt a festő elé.

Ez a sorozat ilyen címekkel került utcára: „Bugyi Sándor debreczenyi talyigás, mint békeapostol. Ebbe az ötödik körbe a békét magyarázom a lőcscsel. Segít benne: Dikics Ádám, a pohos Csokány, billegős Pozsár, százbokájú Tót, bűrös Bögözi, Sulyok Bandi, nyúzd meg Balog, rücsök Pap, lúeszű Bakos, vakkantó Csécsi, rucaszájú Kardos, Cibere Józsi, Suba sógor, meg oszt Csire komám. Az egész mindenséget helybehatta Simon István.” Ez valószínűleg az első világháború végén jelent meg.

Annyi bizonyos, hogy Simon István tanító úr jól ismerte a debreceni polgárok és talyigások életét, mindennapjait. Azt mondják, tréfás, vicces ember volt. Egyszer Debrecen valamelyik külső utcáján bolyongott s megkergette egy nagy kormos bika. Sikerült egy vastag fatörzs mögé menekülnie. Biztonságban érezvén magát, hosszú hegyes ceruzájával onnan piszkálta a bika orrát. A feldühödött állat addig öklelte a fát, míg kimerülve, csaknem összeesett. Neki így sikerült beugrani az egyik közeli kapun. Úgy hírlett a debreceni ponyvák közül az ő könyvei voltak a legkapósabbak.

---

A következő rövid írásban a Kemény Jánost nevet Gaspar Imre halálával kapcsolatban említik meg, ugyanis Janos bácsi állta Gaspar temetésének a költségeit:

Gáspár 1910. augusztus 19-én halt meg tragikusan. Már-már egyedül és magányosan élt ebben az időben Budapesten. Alig akadt, aki eltemesse. Kemény János, a volt debreceni vendéglős fizette a temetés költségeit. Rákoskeresztúron tért örök nyugalomra. A Vasárnapi Újság rövid nekrológot közölt róla, amelyben ismert költőként s „a magyar újságírás egyik régi érdemes munkása”-ként emlegetik őt.

(forrás: https://felvidek.ma/2016/03/emlektablak-emlekhelyek-tajainkon-xvi-gaspar-imre-kultusza-es-emlektablaja-nagycsalomjan-2/)

Engedjetek meg, hogy kicsit elkalandozzak ezekben az időkben, mert Debrecen szépen virágzó varos volt am ekkoriban!

A Kispipa környéke, de a belváros általában is teljesen másként nézett ki. Meg állt az Izraelita templom szép épülete a Deák Ferenc utcában, amiről van is egy szép fotóm.

Ez az épület a bombázások alatt kapott találatot es (sajnos) elpusztult.

1923 szeptember 23-án helyezték el a Déri Frigyes adományából létrehozott múzeum alapkövét (a múzeum végül 1930-ban nyitott meg).

Debrecen kulturális életében különösen jelentős helyet foglal el az 1920. június 4-e és 1930. május 25-e közötti időszak. Amikor az ország a trianoni szerződés okozta veszteség bénultságában élte mindennapjait, Debrecenben a város arculatát évszázadokra meghatározó oktatási és művelődési intézmények kezdték meg működésüket: a Tisza István Egyetem és a Déri Múzeum. A szomorú emlékű diktátum hatására az oktatás és a múzeumügy is súlyos veszteséget szenvedett. Az egyetemektől több intézményt elcsatoltak, a múzeumok közül pedig több mint hatvan került Magyarország határain kívülre, felbecsülhetetlen értékű műkincseikkel együtt.

Az eseményen sok jelentős debreceni szemelyiség ott volt, talán nem csak spekuláció, hogy Kemény bácsi is. Az is valószínű, hogy a résztvevők közül később többen is a Kispipában kötöttek ki.

Az alapkőletételen Klebelsberg Kunó kultuszminiszter és Degenfeld József református egyházkerületi főgondnok mondott beszédet, majd Czakó Elemér államtitkár olvasta fel az alapítási jegyzőkönyvet. Az alapító okiratot Klebelsberg Kunó, Déri Frigyes, Csóka Sámuel polgármester-helyettes, Hajdú vármegye képviseletében Hadházy Zsigmond főispán, a tiszántúli egyház nevében Degenfeld József, Czakó Elemér államtitkár és Csürös Ferenc kultúrtanácsnok írta alá, majd Déri Frigyes elhelyezte az e célra készült vörösréz hengerben. Ezt Györgyi Dénes és Münnich Aladár építészek helyezték el, Láng Nándor egyetemi tanár a Tisza István Tudományegyetem képviseletében mondott ünnepi beszédet, majd a város polgármester-helyettese, Csóka Sámuel köszöntötte Déri Frigyest.

Ez a (MaNDA) fotó az Országos Vendéglős, Kávés és Szállodás kongresszuson készült Budapest-en az 1920-as évek (talán) közepe tájékán.

Országos Vendéglős kongresszus a budapesti régi Képviselőház üléstermében. Baloldalt a harmadik padsorban Németh Lajos elnök, Gazdag József vendéglős, szaktanár, pénztáros, Gál Imre titkár, Dr. Nagy István ügyvéd a szakosztály jogtanácsosa, Dallmann Ferencz (Miklós?) a debreceni Vasúti Étterem bérlője és Kemény János díszelnök.

A következő 1929 november 23-an (a Kispipában) készült foton egy szép nagy asztaltársaság látható, köztük néhány nagyon prominens szemelyiséggel:

A Csokonai kör vacsorája Kemény bácsinál, Komáromi János tiszteletére: Szentpéteri Kun Béla, Pápay József, Komáromi János, Pap Károly, Kun Sándor, Senyei Oláh István, Gulyás Pál, Roncsik Jenő, Juhász Géza.

MaNDA

A következő fotók valamikor az 1930-as években készültek:

Az Angol-Magyar Bank elárverezi Kemény János Kispipa vendéglőjét 50000 pengős tartozás fejében. A vendéglőben Ady Endre is többször megfordult.

1936 február 4
(forrás: http://hbml.archivportal.hu/data/files/145065699.doc)

A következő írást a Magyarság 1936 augusztus 9-i számából idézem, de sajnos meg nem volt idom a hibákat (teljesen) kijavítani az írásfelismerővel szkennelt cikkben.

Pongrácz Kálmán: Elmúltak a régi szép idők a Kispipában is . . .
Néha kis vendéglők őriznek igazán nagy hagyományokat… A mai fényes, luxusos, a kényelem fényűzés minden kellékéve- felszerelt éttermek, ha szépek, kényelmesek, elegánsak is, de… valami hiányzik belőlük. Valami kedves, meleg, meghitt levegő, a magyar vendéglősi hagyományok aranyos romantikája, amivel ezek a régi vendéglősök mindig többé tudták tenni vállalkozásukat merő üzletnél.
Debrecenben is van egy ilyen nagy múltra visszatekintő vendéglő: a KISPIPA. Ott áll a Petőfi-téren, szemben az állomással, alacsony kis földszintes, sárgára festett épületben. Háromszögre kiképzett homlokzatán — nevének megfelelően — ott díszeleg a rojttal átkötött debreceni kispipa. Valamikor a múlt század közepén Pap Gyuri vendéglője volt s az ő kezéből ment át veje, Kemény János kezébe, aki országos hírűvé tette. Ma már Kemény János is öreg ember lett, közel jár a nyolcvan évhez, ő is vejének adta át a vezetést… De azért
nem tud elszakadni a vendéglőtől. Be-benéz napközben ma is többször, örül egy-egy betévedő régi vendégnek, leül ehhez vagy ahhoz az asztalhoz és mindjárt szóba jönnek a régi jó idők. Mert ha a vendéglő ma is felkapott és sok a vendége, de éjfél felé már elcsendesedik, lassan hazaszivárognak a vendégek. Pedig valamikor, a régi jó békevilágban máskép volt. Akkor inkább este indult az élet s csak a ragyogó délelőtti nap vetett véget a mulatságoknak, mikor egy-egy megvetésre méltó józan lélek arra vetemedett, hogy kinyissa a gondosan betett spalettákat. Ilyenkor előálltak a közelben standoló debreceni konflisok vagy fiakke- rek és gondosan hazaszállították a bor vagy sörcsata elesett áldozatait. Aki pedig még igy sem volt „szállitóképes”, azt a szálloda valamelyik hűvös vagy besöté- titett szobájában „hütötték be”, hogy kialudja mámorát és bele ne süljön a másnapi megyegyülésre betanult beszéd elmondásába…

Jogászok és teológusok vendéglője
Két hónapja ültem utoljára ebben a vendéglőben, egy kédves, meleg, nyár- eleji délelőttön. A szemközti parkban virágban álltak az orgonák és hangos verébzsivaj szűrődött be a nyitvahagyott ablakokon. A „külső ivóban” átutazó gazdák, csendőraltisztek, katonák söröztek, a belső, „uri szobában” pedig egy fiatal járásbiró és ügyész fogyasztotta a hires „keményféle vese-velőt”. Mert a KISPIPÁ-nak ez a két főnevezetessége. Az egész városban nem lehet olyan finom vese-velőt kapni, mint Kemény bácsinál és sohasem lehet úgy bemenni az étterembe» hogy egy-két bírót, ügyvédet, jelöltet, törvényszéki jegyzőt ne találjon ott az ember. Egy • ugrásnyira van innen a járásbíróság meg á törvényszék s két hosszúra nyúlt tárgyalás között idejárnak judiciumot vagy bátorságot meríteni a bírák és ügyvédek. Valószínű, hogy ezek a szigorú Justitiától lopott percek teszik annyira felségessé a Kemény-féle zónákat, de az is kétségtelen, hogy bírák és fiskálisok egyöntetűen és jogerősen állapították meg a Kispipa-étlap versenyen- kívüliséget. Nem lehet e magas határozat ellen fellebbezni. Nem lehet pedig azért sem, mert a Kispipa „hivatalosan” is jogászvendéglő s igy némiképpen a „kari önérzetet” sértené, ha valaki illetéktelen kritikát merne mondani erről a kebelbeli intézményről. A falon nyoma is van ennek a széttéphetetlen kapcsolatnak. Kézzel festett, holdvilágfénynél virágos kedvben hazatérő, Petőfi-nyakkendős jogász, teológus (ezt a képből kételyt ” izáróan megállapítani nem lehet) tesz egy rövid versben féke nem érthető vallomást abban a tekintetben, hogy a KISPIPA nem olyan-akármilyen vendéglő, mert ez csupán „jogászoknak és teológusoknak van idecsinálva”, tehát ha véletlenül betéved egy-egy más karról szalaj- tott ágrólszakadt vagy szerencsétlen, az leülhet éppen, de azért csak viselkedjen szerényen, mert itt szerzett jogai vannak a régi Kollégium két ősi fakultásának, amelyekkel holmi bölcsészek vagy medikusok egyáltalán nem versenyezhetnek. A képet alkotó öntudatos és nevét is kiirt teológus kéz helyes történeti érzékről tett tanúságot, mikor ezt a képet átadta a hallhatatlanságnak, mert bizony itt csak ennek a két fakultásnak van multf* Zz becsülete. A gazdász — ha nem is törzstag ugyan — még csak el csúszik itt, mert van benne „kurázs”, de a bölcsész… Na ne feszegessük. A jámbor fiukat is meg kell becsülni. De költészetben, borban, szellemben, szerelemben mégis csak a teológusok meg
ick Esktt jogászok vezettek Debrecenben. Szabelcska Mihály meg Ady Endre sokat tudnának erről beszélni, ha nem kerültek volna már olyan végzetesen messze… a régi jó idők..

Előkerül Kemény bácsi
A pincér felveszi tőlem a rendelést és kisiet a frissen csapolt sörért. Közben szétnézek a nemrégen újjáalakított étteremben. A falak frissen vannak festve, új faburkolat védi az ablakotkat, de a régi óra és képek bevonultak ismét az új étterembe is. Ezek nélkül nem KISPIPA a KISPIPA. Mindén régi és becsületes magyar étteremben ugyanis ott függött a falon a nélkülözhetetlen Kossuth- kép, az aradi tizenhárom kivégzését vagy Kossuth búcsúját ábrázoló olajnyomat s ezek ma is tartozékai a KISPIPÁ-nak. A falon szigoruan keresztény lapok sorakoznak, köztük a MAGYARSÁG, amelyhez Kemény bácsit Móricz Pál személyén keresztül régi szálak fűzik. Az egyik sarokban ott áll a délelőttönként némaságra kárhoztatott cimbalom, az oldalának támasztott nagybőgővel, a másik sarokban pedig Kemény bácsi bronzba öntött mellszobra, hogy távollétében is rajtapihenhessen gondos szeme a vendégek gondolatát leső pincér vagy pikkoló népen…
A pincér közben meghozza a levest és fémtányért kerít a habzó söröspohárnak. De nyomában az ajtóban már feltűnik Kemény bácsi is és öreges meghajlásokkal köszön az asztalok felé. Szikár, megtört, fehérhaju öreg bácsi, aki mióta közel egy éve elvesztette feleségét, csak panaszkodni tud. Megörül, mikor meglát minket (ketten ültünk együtt) és leül az asztalunkhoz. A reuma, öregség, időjárás, betegség, borús vagy kevésbé borús témáinak megtárgyalása közben állandóan szemmel tartja a pincéreket és mindenképpen nagyobb adagokat akar számunkra hozatni. Kedves, jószívű, régi magyar vendéglős, aki lelkét adná a maga vendégeiért. Panaszkodik, hogy múlik az idő, sokat gyengélkedik, már nem vezetheti a Vendéglőt, de felcsillan szemében az öröm, mikor elmondhatja, hogy most valamivel mégis csak jobban érzi magát, mert unokája, a szálkái orvos valami nagyon jó orvosságot irt fel neki s amióta azt szedi, nincs is fájdalma. Büszke láthatóan az unokája tudására s csak mi tudjuk, hogy ebben a csodálatos gyógyszerben az basznál legtöbbet, ami tulajdonképpen nincs is benne, az, hogy… az unokája írta.

Máskép volt régen…
Déli két óra felé jár az idő s lassan kiürül az. étterem. A kis pikkoló nekitámaszkodik az ajtófélfának, Kemény bácsi pedig belemelegszik a beszédbe. Egyedül vagyunk, lehet szabadon be’ szelni. Minden szavának, minden megállapításának egyetlen refrénje van csupán régen máskép volt… Két emberöltőre visszatekintve ismer Kemény bácsi mindenkit Debrecenben 4§ a környéken, tekintélyes közéleti nagyságokról mond «1 kedves intimitásokat és apróságokat… Amikor a vendéglőre, aa üzletmenetre, a mulatságokra fordul a sző, Kemény bácsi lemondóan legyint: Nincs ma fiatalság sehol I Aki van, az is olyan józan, hogy nem lehet hasznát venni… Tejet, meg limonádét isznak egészséges fiatalemberek… A mi időnkben, régen, a jő békevilágban. .. ? Elseje körül három napi; tartott a dáridó és a tükrök, ablakok min odalettek… Akkor még nem égett a villany Debrecenben és a bíróságokon gyertyát kaptak a joggyakornokok meg bírák a délutáni munkához… A munka tevés volt, hát megmaradtak a gyertyák és a hónap utolsó napján már hozták a töméntelen gyertyát a Kispipába. Száz meg száz fény lobbant lángra az asztalokon és durrant a pezsgősüveg, előkerültek a cigányok. Két-három napig tartottak a mulatságok és amikor vége lett, a számla után egy forintot kértek kölcsön, hogy hazamehessenek… Volt akkor pénz, kedv, fiatalság, mondja Kemény bácsi, de ha hónapközben kevés garas akadt is, azért „hitelbe” tovább folyt a muri… Ha a cigányok nem akartak játszani, rájuk kiáltottam: Húzzátok szamarak, nagy urak lesznek még ezek… lettek is. Mondja a neveket sorrá: ez a kegyelmes ur, aki országos hírű jogász lett, mikor a vidéken járásbiró volt, idejárt mindig mulatni, ha betévedt Debrecenbe. Sokszor kért tőlem kölcsön egy forintot, hogy vonatra tudjon ülni, mikor a cigány meg számla elvitte az egész fizetést… A másik. 4. méltóságos professzor ur is „itt nőtt fel a szemem előtt. Tudott inni, azt meg kell adni s amint hallom, most mégis igen szigora és rossz’ néven veszi a diákoktól, ha betévednek hozzám”… Aztán idejárt… kegyelmes úr is, a mostani országos hirü szónok, író, újonnan kinevezett királyi tanácsos… Hej de elázott párszor és akkor „kiterítették” az összetolt székeken, míg végre magához tért… De voltak hires vendégei is a vendéglőnek. Az egyházkerületi gyűlésekre járó Tiszák is megfordultak itt, meg a hires braganzai herceg. Összetört mindent, de fizetett, mint a köles. Egy Ady Endre nevű jogász is járt itt egy időben. Szeretett inni, de sohasem volt pénze (ezt az Angol Királynő Bunda éttermében az öreg István is megerősítette). Nem volt baj, mert ott voltak a cimborák. Akkor még nemcsak magukért, de másokért is éltek az emberek, kevesebb volt a gond, sokkal több a szív. Lehetett szidni „az átkos kormányt is” pedig, pedig… akkor Tisza Kálmán, Bánffy meg Wekerle volt a miniszterelnök.

Baj van a modern pedagógiával…
Kemény bácsi nem tud betelni a boldog múlt emlékeivel s egyre-másra új neveket említ… Ismerted kedves öcsém, hát ezt, hát amazt? (Minden férfi vendégét tegezi az öreg.) örül, mikor közös ismerősökre akadunk és uj fonálon lehet elindulni. Mikor valamikor a múlt század hetvenes meg kilencvenes éveiben Debrecenben gazdász- meg jogászkódott, két nagybátyámra terelem a beszédet, Kemény bácsi homloka elborul, gondolkozik, de nem emlékszik rájuk. „Biztosan nem csináltak adósságot nálam… különben emlékeznék rájuk.” S ez az Ítélete láthatóan sokkal inkább megrovás, mint elismerés. A fiatalsághoz hozzátartozik a könnyelműség, öreg korában úgysem ibatik már az ember, eltitkolja tőle az orvos. Ezért érthetetlen Kemény bácsi szemében a mai fiatalság. A régi időkben könnyen gurult a cigány markába az ezüst forint vagy tapadt homlokához a kékhasu bankó. De ma…? „A múltkor betévedt egy gazdász kompánia — mondja Hatan voltak, bort rendeltek. Mondom a cigánynak: Húzzátok nekik, úgy kerekedik a jókedv. Nem érdemes? Majd akkor nézzétek meg, ha belemelegednek… huzták nekik vagy két óra hosszat, mikor menni készültek, előkerült a tányér… 2 pengő 36 fillér gyűlt össze.” Kemény bácsi csóválja a fejét, nem tetszik neki az a józanság. Nem ismeri eléggé a fiatalok helyzetét. Sokkal inkább a mai nevelést hibáztatja, mint a gazdasági helyzetet. „Oh — mondja — a mi időnkben szabad volt mindent csinálni a fiataloknak… Nem volt este Bibliakör, felolvasás, nyelvóra, rádió, hanem cigány, meg korcsma, aztán… aztán, mégis jobbak voltak az emberek.” Igaza van, nem lehet megcáfolni.

Lassan elmennek a régi emberek . . .
Kemény bácsi szeme a távolba tekint és elhallgat. Képzelete a régen elhagyott ösvényeket járja… nem zavarjuk. Egyszer aztán újra megszólal: Mind kevesebben lesznek a régiek… Eltűnik ez is, az is, sokszor észrevétlenül, csak néha évek múlva jut az ember eszébe, hogy… az ám… hiszen ez is itt járt valamikor… vájjon mi lett vele? De az igazi barátokat elfeledni mégsem lehet. Azok itt maradnak, akkor is, ha már végleg elmentek… A hangja megremeg Kemény bácsinak, mikor az „ő drága, kedves Palijáról” — Móricz Pálról kezd beszélni. „Óh be drága, aranyos, kedves úriember volt… Irt rólam a Magyarság-ba is, nagyon szerettük egymást__ Nem volt nálam keresztelő Pali nélkül;.. Kisgyerek korunktól ismertük egymást, mindig a vendégem volt, ha Debrecenben járt… Szegényember módra balt meg Pali, pedig… pedig, ha másképp élt volna… Mikor itt huszárönkéntes volt a 2-ea honvédhuszároknál, belekerült a baraganzai herceg társaságába és három hónap alatt tízezer forintot költött el. Szegény apja mikor megtudta, azonnal „gyalogositotta” fiát a debreceni 3-as honvédeknél. De később is, mikor jelentős örökséghez jutott, hamar elúszott a könnyen jött örökség… Sokat tudnának ezekről az időkről mesélni a KISPIPA falai, de még egy másik zsidó vendéglő falai is, amelyiket abban az időben nagyon felkaroltak a debreceniek. Itt huzattá reggelig Mórica Pál az „Erger, Berger…” szívhez szóló nótáját s mikor ilyenkor a zsidó vendéglőst a többi vendégek kifigurázták, az mosolyogva csak annyit felelt, hogy I Nem baj, ez a nóta is benne lesz a számlában.” A régi magyar urak nem pipázták ki a pincér számláját, váltatlan bankóval fizettek és mámoros fővel mentek tönkre, hogy az Ergerekből és Bergerek- ből méltóságos urakat csináljanak…
Ma már mindez a multé és a KISPIPA tája este hamar elcsendesedik. Tizenkét óra után alig akad vendég, a cigánynak hétszámra is alig akad dolga. Délelőtt jönnek a bírák, ügyvédek, jurátusok, de este… legfeljebb egy hónapban egyszer vagy kétszer gyűl össze a vadász- szezonban egy kompánia, hogy tort üljön a terítékre került foglyok, nyulak vagy fácánok felett, amiket a büszke Stüsszik hiány nélkül beszolgáltatnak Kemény bácsinak, hogy kellő szakértelemmel készíttesse elő csodálatos átváltozásukat. A hangulat ilyenkor néha még felmelegszik, néha úgy látszik, mintha a múlt még valahol itt ólálkodna a falak között és csak jeladást vár, hogy újra előlépjen, de Kemény bácsi szemét mégsem ejti tévedésbe. Nem, ez már nem az, ami volt, ami elmúlt, ami többet sohasem jön vissza, mert lassan mind elmennek azok a barátok és azok a vendégek, akik a déli személlyel, délutáni vicinálissal, vagy esti gyorssal jöttek Várad, Szatmár, Sziget és Csap felől… Béke, boldogság, integer Magyarország volt akkor s igaza van Kemény bácsinak, mikor csupán emlékeinek él és könnybe lábadt szemmel eltekint a szomorú, rideg, önző és kedvetlen jelen felett…

Kemény bácsit, a (debreceni) Köztemetőben helyeztek örök nyugalomra, a MaNDA-n találtam is egy fotót a sírhelyéről.

A felvételen Kemény János vendéglős, a debreceni Kispipa szálloda és vendéglő tulajdonosának síremléke látható. A Debreceni Szállodások, Vendéglősök, Korcsmárosok és Kávésok Ipartársulatának, a Debreceni Pincérszakiskolának választmányi tagja. A helyi diákság nagyvonalú patrónusa. Az 1878-ban alapított Kispipa, eredetileg a Ceglédi utca (ma Kossuth utca) és Burgundia utca sarkán fogadta vendégeit, később költözött át a Nagyállomással szemben lévő, Petőfi tér 10. szám alá, először csak vendéglőként, majd szállodaként is üzemelt.

Ezen a (Benkő László) felvételen a Kispipa vendéglőt láthatjuk 1942. január 30-an, ami úgy tűnik, hogy egy igencsak hideg es havas nap volt.

A képen a Nagyerdőben rendezett ünnepség résztvevői láthatók a Kis Pipa étterem kihelyezett egysége előtt. Úgy tudom, hogy a kép 1942 nyarán készült.

Egy 1944 június 2-i cikkben arról (is) írnak, hogy egy közeli bombatalálattól súlyos karok keletkeztek a fogadóban is:

Az állomás előtt elterülő Petőfi téren cikk-cakk alakban ásott árokóvóhelyek nem nyújtottak elégséges védelmet. A számos becsapódó bomba következtében rengetegen vesztették itt életüket. Telitalálatot kapott a téren álló Éden vendéglő, súlyosan károsodott a mellette álló Kispipa fogadó is. Csodával határos módon Petőfi teret északról lezáró Hunyadi – Erzsébet – Deák Ferenc utcák csomópontján álló OTI székház erkélyeit csupán egy fel nem robbant bomba szakította át.

(forrás: Simon Bálint – A föltámadás szomorúsága – Debrecen pusztulása a második világháborúban és a háború utáni újjáépítés)

A debreceni Kispipáról:
„Olykor megfordultunk a Kemény János „Kis Pipá”-hoz címzett vendéglőjében. Debreceni viszonylatban afféle „irodalmi kávéház” volt ez, – „Modern Kabaré”-val. Az állomás előtti téren állt. Közel ahhoz a földbesüppedt, avult kis sárga házhoz, amelynek a falán márvány táblácska hirdette, hogy itt lakott 1844-ben Petőfi Sándor. De nemcsak lakott e házacskában, hanem az említett esztendő csikorgó telén ennek fűtetlen szobájában írta „Egy telem Debrecenben” című költeményét. Kár, hogy akkor még nem élt a minden szegény ördögöt – így minket is – istápoló aranyos öreg Kemény János bácsi… Meghitt hangulatú kis vendéglője volt. Az étterem falát nevessé lett meg névtelennek maradt költők, írók, tudósok, művészek, színészek, artisták s egyéb hasonló és nem hasonló urak – úrfiak, válogatott szegény legények dedikált fényképeinek hosszú sora tette érdekessé. A sort talán a miénk is nyújtotta volna, ha Petőfi debreceni telelése után kerek száz esztendőre, a 944-es légi támadások el nem söprik a Kis Pipát a térrel és a rajta levő olyan-amilyen térrel együtt.”

(forrás: http://karpatmedence.net/tarsadalomneprajz/torteneti-neprajz/720-irodalomtorteneti-adatok-szcs-sandor-munkaiban-)

---

Egyeb fotók:

Kemény János unokái a Kispipa vendéglő pipáival játszanak, Debrecen, 1940 körül (MaNDA)

“Pipázó gyerekek a Kispipa vendéglőben” – Kemény János (1862-1938) vendéglős és szállodás, a debreceni Kispipa szálloda és vendéglő tulajdonosának hagyatékából származó kép – pipákkal játszó gyerekek a fényképen. A fénykép a Kemény-hagyatékról készült másolat, Péntek Aladárné Kemény Júlia ajándéka.

Kemény János unokái a Kispipa vendéglő pipáival játszanak, Debrecen, 1940 körül (MaNDA)

“Pipázó gyerekek a Kispipa vendéglőben” – Kemény János (1862-1938) vendéglős és szállodás, a debreceni Kispipa szálloda és vendéglő tulajdonosának hagyatékából származó kép – pipákkal játszó gyerekek a fényképen. A fénykép a Kemény-hagyatékról készült másolat, Péntek Aladárné Kemény Júlia ajándéka.